Marcell Szabó

A szorítás alakja (5)

már nincs meg, nem hagyja abba. Vagy
távolról figyel, távol egy beszélgetésben
pezsgőt bontanak, sört, valamire. A sárga
folt, a lámpafény, a csempe jusson eszembe.

És erősebben egy másik. Hurcolva
egy zsákszerű érzést valami szellősebb
helyre, nem bizonyossággal, de kötelekkel
legbelül, és figyelni, hogy mutatja magát:

egy félig lebontott lőporgyár képe, ahogy
egy reggel majd előtte lesz. Így áll itt
kicsivel több mint húsz éve, és tényleg nem
tudom, félbehagyva vagy megkímélve.

A szorítás alakja (9)

Vonatúton egyik fogfájástól a másikig, olyan
természettel, amit végül is egyedül teherbe ejteni
lehet. Mennyire könnyen hívom magam most is
bárminek, amire masnit kötnek, üdvözlőlapot.

Bejön és bögrét vesz elő, a párkányra már ketten
ülnek. Az egyik félig vizes hajjal, a másik jobb
lábát melléig húzva adja ki ugyanazt a hangot.
Kicsivel később leszáll és hajszárítót keres.

Ezt is, hogyan mondjam másképp, hogy
nem egy póznát őrző kutya, de vonásaidban
tetszelgő szemmel én néztem a csalánteát.
Rosszabb nincs, kettőt még találhatsz.

Megint, hogy mással kezdjem

Kinézek a térre, most nehogy
valamit bevallj. Fiatal biciklisták
sárga esőkabátban, akár egy órája,
fáradtan tekernek.

Elképzelem, hogy ez a kép,
leszegett fejek és görnyedő hátak
világító sárgája, több akar lenni
hideg szorgalomnál.

Hogy ez a kép egész egyszerűen
elmarasztalhat, azzal, hogy van,
mint egy harangszó egyenetlen lökései,
amiért aggódni kell.

Hogy szemközt ülsz le és lassan
mesélni kezded a felszolgált,
tál krumpliban, mi tesz tanúságot
miről.

És hogy üggyel-bajjal, de végül
mással is egyetértek.

2.

Még folytatódik, de te többé
már nem kerülsz elő.
Kinézek a térre, olyan az este,
hogy felállok és felöltözöm.

Bizonytalan sugarú nap,
ezt mintha mondanám
a játszótéren állva.
De a közepén szépen
begyakorolt minden.
És a kör alakú fasor,
külön nincsenek is fái,
vagy gesztenyék, ha azok.

Innen már kevés van hátra.
Az is csak kerülgetés.
Mint egy cementpad, eszembe
jut, hogyan lehetne vége.
 

Ornette Coleman-átiratok (4)

Bonyolult vergődés, ahogy a reggeli
fagy beáll, de később homályos
engedményeket tesz. Megfoghatom
akármijét, folytathatom a sort délig.
Az apró farakás az udvaron, nem megy
ki a fejemből, hogy ilyen lehet egy végszó.

Aztán, mintha nehéz sisakba néznék,
próbálom elképzelni az arcod. Az efféle
képekből lesznek a felesleges napok.
Állok a nagytükör előtt, erre tartogat
ez a test, legalább két, saját tévedésre.
Hogy egészen emberszerű, ha engedek neki.

Marcell Szabó